Testről és lélekről r.: Enyedi Ildikó
Most már "csakazértis" megírom ezt a blogbejegyzést.Édesanyám azt mondta ugyanis ma nekem: "kislányom ne szólj hozzá ehhez a témához, mert csak lejáratod magad". Pontosan az ilyen jellegű "bátorítások" miatt lettem az a lázadó szellem, aki ma is vagyok. Azt gondolom, hogy mindenkinek lehet véleménye valamiről, még ha az a vélemény nem is egyezik a többségi véleménnyel és még ha az az illető nem is ért olyan magas szinten valamihez, - jelen esetben a filmművészethez - akkor is elmondhatja, hogy mit gondol, mit lát, mit érez egy film kapcsán.
Gondolom, mindebből könnyű volt kikövetkeztetni, hogy nekem egyáltalán nem tetszett ez a film és nem is jött át a mondanivalója. Hetek óta figyelem az eseményeket, a különböző cikkeket, híradásokban megjelent tudósításokat, a szereplőkkel, rendezővel készült interjúkat. Figyelem ezeket és csodálkozom: elhiszem, hogy megkapta a film rendezője az Aranymedve díjat és azt is elhiszem, hogy Berlinben Borbély Alexandra megkapta a legjobb női színésznőnek járó díjat. Mindezek ellenére akkor is fenntartom, hogy nekem nem tetszett ez a film. Ha valaki rászánja az időt hogy végig olvassa ezt a blogbejegyzést, akkor tisztába is kerül vele, hogy miért nem - még mielőtt felháborodik azon, hogy egy többszörösen díjat nyert, sőt most már kimondhatjuk, hogy Oscar esélyes filmmel kapcsolatban egy igaz magyar ember, hogy mondhat ilyet.
VIGYÁZAT: a következő részekben a film cselekményéről (is) szó lesz, úgyhogy ha valaki.még nem.látta, de szeretné és ez zavarja- ugorja át bátran. Én szóltam! ( Köszi Geri ! )
Először is a film sztorijáról: teljesen szürreális, valóságtól elrugaszkodott szerelmi történetet mutat be. Miért is mondom ezt: a főszereplő lány, Mária kb. 30 éves, autisztikus vonásokat felmutató, értelmiségi nő, aki egy vágóhídra kerül dolgozni és ott ismerkedik meg a benyomásom szerint alsó hangon 60 éves főkönyvelővel. A főhősök azért szeretnek egymásba, mert egy céges HR interjúsorozat során kiderül, minden éjjel ugyanazt álmodják. Egy a szabadban legelésző szarvaspár - ez az álom. Az a vicc, hogy számomra nem az a hihetelen, hogy ők ugyanazt álmodják, hanem az, hogy egy 30 éves nő beleszeret a cseppet sem előnyös külsejű, 60 éve minden súlyát és nyomát magán viselő férfiba. Anélkül, hogy a külsőségeket nagyon elemezném, elég legyen annyi, hogy a férfi főszerepet játszó amatőr színész egy perccel sem néz ki fiatalabbnak 60 évesnél. Valamint szeretném rögzíteni azt is, hogy ez a bizonyos főkönyvelő nem BMW-vel jár és nem a rózsadombon van kacsalábon forgó háza- ami esetleg a 30 éves nők figyelmét manapság felkelthetné. Tudom előre, sokan most felhördülnek és azt mondják: nem vagyok elég romantikus hiszen a szerelem útjai kiszámíthatatlanok, ezért most csak végezzenek el velem egy gondolat kísérletet: tegyük fel, hogy a hatvanéves főkönyvelő a nő és a harminc éves biológus pedig a férfi, ugyanennyire romantikusnak találnánk a történetet vajon? Az egyetlen realisztikus elem a történetben ,- amin ha lenne humorérzékem, könnyesre nevettem volna magam- az az a szál, amikor a kedves főkönyvelő úr -aki hulla szerelmes a fiatal biológus nőbe- azért " megápolgatja " egy szép estén Gizikét ( a nevére nem emlékszem), a vágóhídi egyszerű munkásnőt. Majd miután a szexuális aktusnak vége van, közli vele, hogy menjen haza. Erre Gizike, aki egy egyszerű nő, azt válaszolja, hogy "csak nem gondolja, hogy az éjszaka közepén haza fog biciklizni" majd a másik oldalára fordul és jóízűen elalszik a másik nőről álmodozó főhősünk mellett. Ez a kis jelenet szerintem sikeresen megragadta a férfi lélek mély bugyrait : teljesen mindegy, milyen mély érzelmi szálak fűzik egy másik nőhöz, a testnek meg kell adni azt, ami a testé.
A rendezéssel kapcsolatban: végigszenvedtem - és a szenvedést most igazán nem tartalmi dolgok miatt említem, hanem amiatt, hogy egyszerre öt-hat részt néztem meg a sorozatból - a Terápia című HBO-s sorozat első két évadát. Igazán nagy dózist kaptam belőle, remek sorozat, remek szereplőkkel -de most nem ez a blogom tárgya. Ami miatt mégis ezt megemlítem az az, hogy tudvalevőleg a Terápia c. sorozat részeinek legalább felét Enyedi Ildikó rendezte: ennek megfelelően a rendező stílusáról, beállításairól, meglátásairól kialakult bennem egy kép. Jelen filmet azonos rendezői stílus jellemzi, hiszen a saját bőréből senki nem bújhat ki - ennek alapján alakult ki bennem az a téves képzet, hogy a Terápia c. sorozat egyik elfuserált részét láthatjuk a mozivásznon.
/Megjegyezem a valósághűség miatt azért azt is, hogy a filmet nem moziban láttam, és lehetséges, hogy ez levont az élvezeti értékéből. Egy nagyon kedves baráti házaspárnál, Andinál és Gyurinál tekintettem meg letöltve a filmet, egy nagy képernyőjű televízión, de nyilvánvalóan a moziélményt ez nem adhatta vissza. Ez alkalommal is igen álmos voltam, így többször majdnem azt éreztem, hogy elszunyókálok a filmen - lehetséges, hogy többet kellene aludnom ? /
Azt az érzést, hogy a Terápia c. sorozatot látom, megerősítette az is, hogy jónéhány sorozatszereplő visszaköszönt a filmben is, többnyire mellékszereplőként - így Mácsai Pál és Nagy Ervin is - de maga a főszerepet játszó színésznő, ( akinek most már a nevét is sikerült megjegyeznem, nem csak azt, hogy Nagy Ervin új csaja ) Borbély Alexandra is játszik a Terápia 3. évadában ( amelyet azonban még nem láttam).
A film főszereplőiről: a női főszerepet játszó Borbély Alexandrát én eddig semmiben nem láttam még, pedig játszott a Haction c. magyar sorozatban, valamint a Katona József Színház művésze is, így tulképp lehet az én szégyenem az, hogy őt még semmiben nem láttam. Ebben a filmben azonban az általa megformált nőalak egy igazi "gyenge őrült", azaz egy eléggé antiszociálisan viselkedő nő ( bár egy vágóhídi kollektívában nem lehet könnyű beilleszkedni egy finomabb lélekkel megáldott egyénnek). A probléma az alakítással számomra csak az, hogy valamiért az az érzésem támadt, hogy ez a színésznő nem játszik, hanem a valóságban is nagyon hasonló karakterrel bír (megjegyzem azóta olvastam egy riportot a színésznővel, amelyben azt mondja, hogy Mária a személyiségének egy részét testesíti meg, úgyhogy úgy érzem, olyan túl nagyot nem tévedtem). Még jobban ráerősített erre a megérzésemre az a jelenet, amikor a színésznő átvette az európai filmakadémia díját: én ilyen bőgést még Oscar díj átadáson sem láttam. Teljesen jogos és érthető, ha valakit örömmel tölt el, hogy díjat kap, meghatódik stb., de úgy gondolom, hogy egy színésznek alapvetően uralkodni kell tudnia az érzésein, és nem ilyen hatalmas, indokolatlanul túlfokozott zokogás közben átvenni egy díjat. Szegény Törőcsik Mari, ha az akkori hatalom kiengedte volna Cannes-ba átvenni a Körhintában nyújtott alakításáért kapott díját, nem valószínű, hogy ezt ilyen módon tette volna meg, hanem nagy valószínűség szerint boldogan, elegánsan és büszkén. Mindez persze az én magánvéleményem és azt már soha nem tudhatjuk meg, hogy milyen lett volna az, amikor Törőcsik Mari átveszi a díjat, merthogy nem vehette át személyesen sajna. A férfi főszereplő egy igazi amatőr színész: úgy emlékszem talán dramaturgként dolgozik és ez az amatőrsége meg is látszik minden film-beli megnyilvánulásában. Nem tudom, milyen rendezői koncepció választotta ki őt a film főszerepére, de sem külsejében, sem semmi másában nem találok egy fikarcnyi vonzó dolgot sem. Nyilván nemcsak a külsőségeket kellene számon kérnem, de a filmművészet mégis általánosságban a valóságot némiképp megszépített köntösben ábrázolja. A férfi főszereplő valami sajátos beszédtechnikával rendelkezik, amely az én fülemet olyan szinten bántotta, hogy legszívesebben szinkronizáltatni javasolnám. Furcsa beszédstílusa, enyhe beszédhibája élvezhetetlenné tette számomra az alakítását. Ami nekem mégis némi katarzis élményt nyújtott a filmből az az öngyilkossági jelenet volt: brutális realizmusa mellbevágó volt. Talán, ha az az öngyilkosság sikeres lett volna, nem vált volna szirupossá és hiteltelenné a film.
A Facebookon a pszichoforyou weboldalán olvastam egy igen jó cikket, amely a Testről és lélekről c. filmet elemezte és pszichológiai oldalról megvilágította az összefüggéseit. Kommentben meg is írtam a cikkhez, hogy szerintem ez a cikk jobban sikerült, mint maga a film és segített nekem abban, hogy mégiscsak meghajoljak a film készítői előtt: rájöttem ugyanis, hogy ez a film még azokat is elgondolkoztatta, akiknek - azaz például nekem - valójában a film egyáltalán nem tetszett. Ez a film tükröt tart elénk és mivel én egy földhözragadt realista vagyok - aki azonban titokban nagyon is romantikus - nekem ez a tükör üres maradt. Aki nálam tisztább és romantikusabb lélekkel bír, annak számára ez a film igazi katarzist nyújthat.
Ui.: szarvasok cukik voltak :)
Jelen blogomban valós személyek és megtörtént események szerepelnek a saját nevükön, azonban a blogban leírtak kizárólag az én saját magánvéleményemet és értékítéletemet tartalmazzák, amivel senkit nem szándékoztam megbántani. Ha mégis megtettem, akkor már most - ezúton - bocsánatot kérek
