Hableány elhunyt utasainak emlékére

 "A Duna csak folyt....Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők." 

Fura érzés volt nézni a Dunát, amely egykedvűen hömpölygött és tudni azt, hogy előző nap milyen drámai és tragikus történések színhelye volt..sosem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba..és mégis.

A Műegyetem K. épülete a Duna-parton van..csodálatosan szép, fenséges, tiszteletet parancsoló. A II. emeleten, a büféből nyílik a Szkéné..én még nem voltam soha itt, lehet más is van ezzel így. Kati találta az előadást, ő olvasta a novellát is és neki tetszett...ezért meg szerette volna nézni, mi anyuval pedig csatlakoztunk. Ami meglepő volt, hogy rengeteg fiatal arc volt a bejutásra várakozó nézők között, valószínű kultikus hely a Szkéné, igazi alter.  Csak szigorúan este hét előtt pár perccel nyíltak meg a varázslatos ajtók, melyek a nézőtérre vezettek. Csodálkozva tapasztaltam, hogy egyes bérleteseknek foglalt székük volt, névre szólóan, hmmm...Helyfoglalás érkezési sorrendben - de "imádom" ezt. Az összetákolt, telezsúfolt székekből álló nézőtéren hamar elhelyezkedtünk, fél vállunk és fenekünk a szomszéd székén..lehet kevesebb pizzát kéne enni.

A lány - szegény - a sötétben ült a színpadon. Bár épp pont a lány nem is jutott a színésznőről (Moldvai Kiss Andrea) eszembe, ahogy később megvilágították és megláttam...inkább Nő vagy Asszony...vagy az asszonyi sors - annak minden nyűgével és nyilaival. A díszlet eszköztelen és megfoghatatlan: 3 szék egy zöld műgyepen (amit pár, fújásra érett kutyatej-gyermekláncfű-pitypang bolondít, illetve egy vakondtúrás). A darabot három színész játssza, de ebből egy, a nyomozó (Kovács Krisztián) akár ott se lenne - egyrészt hálátlan szerep, másrészt, amit ki lehetne hozni belőle, az is benne maradt.

Lehetséges, hogy novellaként ez a történet érdekes és izgalmas, színdarabként viszont végtelenül hosszúra nyúlik, ami igazából a kényelmetlen székeknek köszönhetően egyszerűen elviselhetetlen. Lenne, ha nem Mucsi Zoltán játszaná a főszerepet. De ő játssza. Igaz ugyan, hogy ismét Tóth Jánost, illetve Kapát vagy az Argóból és a Coming out-ból is ismert, unalomig játszott figurát hozza, de az legalább vicces - még ezredszerre is..egy darabig. A mű egyébként inkább tragédia, mint komédia, abban az értelemben, hogy az egyes mintaházasságok és boldog családok valódi poklát mutatja be. Belegondolni is fájdalmas, hány ilyen családot ismerek magam is, ahol - amint az író nagyon találóan megjegyzi -  " az egymás iránt érzett gyűlölet tartja össze a házasságot, nem a szeretet ." Hány nő használja a szexualitását fizető eszközként az "ura" felé, miközben megveti, lenézi és utálja...teljesen kár ilyen alapokon házasságot kötni és leélni egy életet. Az pedig külön tragédia, hogy ezek a minták gyakran öröklődnek, amint az jelen storyban is bemutatásra kerül. Nagyon utálatosnak tartom, amikor egy anya a gyermeket használja cinkosnak az apa ellen (aki ugyebár nem is biztos), nem riadva vissza attól sem, hogy a hitvesi ágy gyötrelmeinek terheit is a gyenge gyermekvállakra pakolja.

Anyu jogosan kérdezte az előadás után: "de mit akart ezzel mondani az író". Szerintem annyit, hogy így ne éljünk - ahogy több szereplő is végül erre a következtetésre jut a darabban (ja azt nem mondtam, hogy az anyát és lányát M.K.A.; a pszichológust, az apát, az építkezési vállalkozót és a plasztikai sebészt pedig M.Z. alakítja egy személyben). Ebben az volt az érdekes, hogy ez egyáltalán nem zavarta a megértést, a színészek egyértelműen megkülönböztethetővé tudták tenni a karaktereket. Talán néha az anya és a lánya egybeolvadt...de tulajdonképpen ez volt a fájdalmas valóság is. Nem tudtam sajnálni egyik karaktert sem igazán, és nem is tudtam együtt érezni velük. Gondolom ez volt pontosan az író célja.

Katinak tetszett, én nem ülném még egyszer végig. De remélem, egy csodás, új ajtó nyílt ki színházlátogató csapatunk előtt és még sokszor állunk sorba a Műegyetemi büféből nyíló ajtónál!