Katinak és Eginek
Úgy kezdődött, hogy Kati nem jött el, mert kiment a fejéből, hogy ma van - üzeneteket meg minek olvasni #messengermentesélet...(egyébként Godot sem jött el, ezúttal sem, pedig vártuk).
Ha közhelyeket akarnék puffogtatni, annyit írnék az előadásról, hogy jutalomjáték volt két ragyogó karriert maga mögött tudó színésznő számára. De ennél azért több volt. Mi egyébként a rendező személye miatt mentünk, és meg is kaptuk az Alföldi- féle naturalizmust: "vér, vér és üszög" (valamint a női ruhás férfi színész variációkat ). Ezúttal - részemről nem várt módon - Mamaként Bercsényi Péter remek karakterábrázolást hozott és tényleg olyan üdítő színt festett az előadásba, amelyre a sok rózsaszínen felül nagy szükségünk volt. Alakítása túlmutatott a deviccesaférfiszínész-nőként klisén és a darab nézhetőséget jelentős mértékben segítette. Ezzel nem arra célzom, hogy unalmas volt az előadás, csak kicsit.
A díszlet statikus: egy szűk kis rózsaszín szoba, rózsaszín lépcsőkkel, amely néha színpad, néha csak háttér, néha ketrec. Ebben raboskodik a két főszereplő, a testvérpár: az egykor sikeres gyermekszínész, aki a sikerért fizetett árba és a siker elvesztésébe beleőrült és húga, a felnőttként nővérénél lényegesen nagyobb ívű pályát befutott, de egy baleset miatt tolószékbe kényszerült, idősödő színésznő. Elgondolkodtat a darab: ki is a sikert szimbolizáló rózsaszín szoba igazi fogja, kiben hagytak mélyebb nyomot a gyermekként elszenvedett hatások, és a darab egy pontján - anélkül, hogy a cselekmény egy lényeges pontját spoilerezném - elmerenghetünk azon is, melyik testvér a gonoszabb, melyik hogyan próbálja/ta közös életük során bántani a másikat. Igazi Örkény-féle Macskajáték folyik a színpadon. Műfaji meghatározása modern módon pszichotriller lenne...nyomokban emlékeztet a cselekmény a Psycho c. Hitchcock klasszikusra is. Emlékszem, hogy láttam valamikor ezt a darabot filmen is, de ennek ellenére élvezhető izgalmat okozott ez az előadás is.
Visszatérve a gyermekkor árnyaira:kézenfekvőnek tűnik a párhuzam Baby Jane és több gyereksztár sorsa között: de aki először jutott eszembe, az Michael Jackson volt. Szörnyű lehetett gyermekként megélni azt, hogy próbálni kell végeláthatatlanul, fellépni kell, már azt sem tudod követni, melyik városban vagy és persze gyerekként tetszik a siker, de árnyoldalait feldolgozni nincs még erőd. Egyszerűen azt kell csinálnod, amit a nagy pénz reményétől megrészegedett szülőd rád oktrojál, és elfelejtesz gyermeknek lenni, ezáltal megragadsz az örök gyermek szintjén. Így jött létre a Jackson-féle Neverland és ennek a következménye lett más is...
Szegény Baby Jane még ráadásul tehetségtelen is, bár kétségtelenül édes lehetett cuki kis rózsaszín ruhácskájában, bájos grüberliejivel, ahogy kissé hamisan énekelt és sután táncolt, vette és ette a nép. Ennek azonban vége szakadt: a jelenben egy pszichés gondokkal küszködő, alkoholista nőt láthatunk. Testvére Blanche sem járt sokkal jobban: kerekesszékben ül, régi filmjeit nézi és szörnyű zsarnok nővérével él együtt valami olyan egészségtelen szimbiózisban, amelyre a darab egy drámai részénél kapunk magyarázatot: a két testvér sosem szűnt meg versenyezni rég meghalt apjuk szeretetéért (azt, hogy mi lett pontosan a papával, csak az tudhatja meg, aki megnézi a darabot).
A két főszereplő, Hernádi Judit és Kiss Mari profi a végtelenségig, elhisszük nekik, hogy ami a színpadon történik, az a valóságban is megtörténhetne. Hartai Petra (akinek a hangja és hangsúlyai eszelősen hasonlítanak a Love Island-os Karolára és ez nem feltétlenül dicséret) és Kovács Máté kedves játékukkal segítik elő a cselekmény folyását.
Nagyon tetszik az előadás plakátja: mintha azt sugallná, Baby Jane bármelyikünk lehet, ha az elveszett illúziók és a gyermekkori traumák felőrlik a személyiségét. Ha életnagyságban ki lenne állítva a kép a színház előcsarnokában, mögé lépve bárki belebújhatna arcával Baby Jane helyes kis frizurájába: mégis az előadás nekem azt üzeni Ne neveljetek Baby Jane-eket gyermekeitekből (és Blanche-okat sem).
