Nem szeretem az abszurdot. Túl valóságos. Ez ebben a Pintér Béla darabban végleg bebizonyosodott. Az elején nagyon szenvedtem, liszt hull apadó fára, műkéz nyúl az üldözött felé barlangjában...mi ez a rettenet? De aztán magával ragadott..és a színészek nem győztek ragyogni, volt akire egyszerűen nem ismertem rá. A színtársulatot ismerve sejtettem, hogy Szakács Hajnalka játssza a címszerepet, de előre nem néztem meg a szereposztást és ezért nem hittem el, hogy tényleg ő az. Nem lövök le semmit azzal, ha elárulom a Szutyok a darabbeli örökbefogadott lány csúfneve, melyet rothadó fogsora, de még inkább érdes modora miatt kapott az intézetben.Talán azzal sem árulok nagy titkokat el, hogy persze Szutyok az egyik legtisztább emberi lény a darabban, ő képviseli a brutál őszinteséget, azt a szintet, amit azonban már egy átlagos ember nem tud elviselni, ezért mindenki utálja a környezetében: hideg racionalitása inkább taszító, mint részvétet ébresztő, ezért nem csoda, ha igazából nem tudunk sajnálattal fordulni felé.

A darab cselekménye talán nem is annyira lényeges, pár szóban összefoglalva annyi,hogy Irénke és Attila egy kis isten háta mögötti falu "értelmiségi" párja szembesül azzal, hogy nem lehet közös gyermekük, ezért - bár eredetileg csecsemőt szerettek volna örökbe fogadni - az intézeti körülményeken elborzadva, hirtelen érzéseiktől vezérelve örökbe fogadják a 14 év körüli, taszítóan csúf és bárdolatlan Rózsit (Szutykot) és cigány barátnőjét, a kedves és csinos Anitát. Hogy ki kit fogad el és szeret meg az maradjon az előadást megnézni kívánókra tekintettel titok. Ami viszont érdekes az az, hogy hogy viszonyulunk a mássághoz: magunkba nézve mit gondolunk az örökbefogadásról, az előnytelen külsőről vagy az etnikai másságról: ha eltűnik valami, kit fogunk először gyanúsítani a lopással, ki lesz az, akinek kiszolgáltatott helyzetét ki fogjuk használni, hiszen vele következmények nélkül megtehetjük. De valóban megtehetjük, van arra joga bárkinek, hogy a földön fekvőbe rúgjon, csak azért, mert lent van? És mi van amikor a sztereotípia minden vágyunk ellenére igaznak bizonyul? Hazudunk-e magunknak, amikor hiszünk a változás lehetőségében, krisztusi módon tartsuk-e oda a másik orcánkat is? Automatikusan jók-e a szépek és simulékony modorúak és rossz-e az aki a szemedbe vágja a kellemetlen igazságot ? Nem egyszerű és könnyen megválaszolható kérdéseket feszeget a darab. A választ mindenkinek magába nézve kell ezekre a kérdésekre megadnia...

Fotó: Prokl Violetta

De a Jászai egyes színészeivel egyszerűen csodát tett ez a darab. Szakács Hajnalkáról már szóltam, de csodálatos undoksága új szint villantott fel színészi palettáján: az egyébként elragadó külsejű színésznő alázattal  és hitelesen bújik a visszataszítóság bőrébe. A másik csoda az Irént játszó Bakonyi Csilla: teljesen más, manír nélküli, igazi tehetséget tükröző alakítást láthatunk tőle, mint a korábbi jászais darabokban. Bevallom én most láttam őt először száz százalékosnak, de érdemes volt erre az alakításra várni és remélem még sok ilyen lesz.  Az Anitát játszó Danis Lídia most is remek, (csak halkan kérdezem,mekkora fantázia kell ahhoz ,hogy megint etnikai szerepet kapott). A kisebb szerepeket játszó színészek Bandi bácsi, Pali bácsi, Etuska személyében viccesen alakítják a falusi törzsközönséget, Crespo Rodrigo pedig a tőle megszokott pontossággal játssza Attila szerepét (bár a valóságban Attila sokkal sokkal dörzsöltebb szerintem és nem ilyen ártatlan barna szemekkel nézi a történéseket).

A darabot a kedvenc jászais rendezőm Guelmino Sándor rendezte. Látunk csudákat tőle: (a teljesség igénye nélkül) guruló díszlet és színészek, nyíló és csukódó falak, óriások és törpék, az évszakok változásának vicces szimbolikája. Nem tudom, milyen lehetett ez a darab a Pintér Béla Társulat előadásában, de a jászaisoknak semmi okuk a szégyenkezésre az biztos.

A darabbal magával egyébként koránt sem vagyok ilyen elégedett: mágneses művér fröccsent a lelkemre, és nem vagyok biztos benne, hogy én ezt akartam...