A Viszkis, r.: Antal Nimród 

Kicsit megszaladt a "tollam" mostanában, ezért már előre is elnézést kérek a kedves olvasóimtól. Úgy adódott, hogy bizonyos okokból újra több időm van arra, amit igazán szeretek az életben vagyis: Film Színház Muzsika.

A kulturális morzsák összeszedegetéséhez megpróbálok mindig más és más társaságot szerezni, hiszen belátom, hogy van akinek ez igazi kultúrsokk - Egi barátnőm azért igazán jól bírja a gyűrődést :) 

A fenti alapelvek mentén a Viszkis c. filmet édesanyámmal és fiammal, Milánnal tekintettük meg, így három generáció foglalt helyet a moziban.  Bizton állíthatom - bár nyilvánvalóan különböző okoknál fogva- mindhármunknak tetszett a film és elégedetten távoztunk a moziból. A moziterem - igaz a legkisebb fajta volt a Mi mozinkban - vasárnap 18.30.-kor fullra tele volt, pedig már kb. 2 hete játsszák a filmet.

Olvastam már a filmről több kritikát is, amelyek eléggé lehúzták- nem tudok egyetérteni egyikkel sem. Antal Nimród rendező számomra a Kontroll óta igazi ikon. Bár ez a film meg sem közelíti a Kontrollt, de ettől függetlenül igazán jól sikerült alkotás. Egyformán jelen van benne a kaland, az őrület, az üldözés és izgalom, és van valami benne az örökkévalóságnak is. Nem igazán értem a média cirkuszt, amely a "Viszkis jelenség" köré szerveződött mostanság. És persze, hogy nem véletlen az sem, hogy az Ázsia expressz vetélkedő Ambrus Attila részvételével forgatott részei épp a film bemutatójának idején kerültek a tv2n adásba.  ( Jelen film támogatója  a Magyar Nemzeti Filmalap, összefüggés ...? ) Megjegyzem ez utóbbi sorozatból Ambrus Attila abszolút jól jött ki: mint ember szimpatikussá vált, sokkal normálisabban viselkedett végig, mint versenyzőtársa Berki Krisztián. Olyan arcát mutatta meg ebben a reality játékban a nézőknek, amelyet talán sosem ismerhettünk volna meg önmagában a sajtóban megjelent riportok és híradások, illetőleg az általa elkövetett bankrablások alapján. Summa summárum: nem értem, hogy  miért ne lehetne egy rossz emberről jó filmet készíteni. Hogy a klasszikusokhoz nyúljunk vissza :Shakespeare- nek sem mondta senki, hogy ne írjon drámát III. Richárdról, vagy Machbetről, hiszen őrült gyilkosok voltak és minek népszerűsíteni őket. A Viszkis egy bűnöző volt, a film pedig az ő bűneiről  és bűnhődéséről szól.

Kicsit más szemmel is tudom ezt a filmet nézni, mint a nézők nagy többsége - aki ismer, az tudja, hogy ennek mi az oka, aki pedig nem ismer, azt gondolom nem is érdekli, hogy miért. Mindenesetre szakmai meglátásaimat is leírom. 

A blogbejegyzés a továbbiakban olyan részeket is tartalmaz, amelyek a film cselekményét ismertetik, úgyhogy, ha az olvasók között vannak olyanok, akik még nem látták a filmet, ők először is gyorsan nézzék meg, utána pedig olvassák el a blogomat. Én szóltam!

A film a Viszkis szemüvegén keresztül láttatja az eseményeket, az őt elfogó-kihallgató rendőrnyomozó kérdései nyomán nyerünk betekintést a főhős gyermekkorába, a rablások elkövetésének közvetlen előzményeibe és magukba az elkövetett  bankrablásokba- esetenként üldözésekbe is. A film ennek megfelelően több idősíkon játszódik. Ne maradjon senkiben kétség: egy valódi nyomozás során a vizsgálókat nem igazán érdekli a gyanúsított gyermekkora ( jelen esetben sanyarú ), és ilyen mélységig az sem, hogy vajon mi vitte rá a delikvenst a bűncselekmények elkövetésére ( jelen esetben a kilátástalan anyagi helyzet és a vágyott állampolgársági státusz megszerzése). A valóságban a nyomozó nem megy le filozófiai mélységekig a kihallgatás során, nem ismerteti a bűnözővel a saját magánéleti problémáit és legfőképpen nem röhög az arcába, hogy " akkor is megvádolom emberölés kísérletével, ha nem követte el és a börtönben fog megrohadni " - ez utóbbit legalábbis nagyon remélem. Ami viszont realisztikus volt a kihallgatásban az a szegényes, sivár, kissé lepusztult irodák és folyosók, valamint a hatóság modern technikától való ódzkodása. Személyes kedvencem az alábbi poén: "Nyomozó: Tudja maga, hogy milyen kurva nehezek a maga aktái? Már harmadszorra kellett új irodába költözzek maga miatt, hogy elférjenek!" 

Azért is fontos tudnunk, hogy a Viszkis elmondása alapján készült a film, mert ő a mai napig ragaszkodik ahhoz, hogy nem bántott senkit és nem lőtt a rendőrökre. Nos, az ügyészség álláspontja valószínűleg  más volt, hiszen úgy emlékszem megvádolták ezen cselekménnyel is, de óriási szerencséjére, ebben nem ítélték el. Akkor ugyanis tutira életfogytiglant kapott volna és nem árulhatná nagy, szomorú bajszával a kerámiákat a Víz, Zene, Virág Fesztiválon (sem).

A főszereplő számomra ismeretlen, fiatal színész, nagyon atletikus ( kemény meló ez a bankrablás és menekülés, de még annál is keményebb a Gyorskocsi utcából való szökés - nem is nagyon sikerült még a Viszkisen kívül sokaknak. ) Hihetően, kellő átlényegüléssel játssza a szerepet, néha már már a valódi Ambrus Attilát láttam  rajta keresztül - különösen az utolsó előtti bankrablásból történt menekülés során, taxisofőrként ( ez egy igen rossz poen tőlem, aki látta a filmet, tudja miért.)

Ami viszont elszomorított a film nézése közben az az, hogy a Viszkist üldöző rendőrök tényleg fillérekért kockáztatták az életüket a gyengén felszerelt szolgálati kocsijukkal stb., míg ez a kedves rabló vígan lövöldözött rájuk. Köszönjük meg nekik, hogy naponta készek meghalni értünk, állampolgárokért, ha arra kerülne a sor. A szomorú magyar valóság része az egyik rablás során a fiókigazgató viselkedése is : inkább azt választotta volna, hogy a Viszkis lelője, de nem nyitotta ki a trezort, hiszen akkor az utcára kerül és inkább legyen halott, mint munkanélküli ( köszönjük Otp a humánus belső szabályozást bankrablás esetére, ha ez valóban igy volt). 

A filmnek több tanulsága is van: 

1/ Ne rabolj bankot, mégha a csajod szülei le is néznek, hogy csóró vagy 

2/ Ha mégis, akkor tudd, mikor kell abbahagyni.

Nekem például az írást most :))))

Ez a blogbejegyzés nem jött volna létre, ha Vera nem kér meg rá. Jelen blogomban valós személyek és megtörtént események szerepelnek a saját nevükön, azonban a blogban leírtak kizárólag az én saját magánvéleményemet és értékítéletemet tartalmazzák, amivel senkit nem szándékoztam megbántani. Ha mégis megtettem, akkor már most - ezúton - bocsánatot kérek.

Testről és lélekről r.: Enyedi  Ildikó 

Most már "csakazértis" megírom ezt a blogbejegyzést.Édesanyám azt mondta ugyanis ma nekem: "kislányom ne szólj hozzá ehhez a témához, mert csak lejáratod magad". Pontosan az ilyen jellegű "bátorítások" miatt lettem az a lázadó szellem, aki ma is vagyok. Azt gondolom,  hogy mindenkinek lehet véleménye valamiről, még ha az a vélemény nem is egyezik a többségi véleménnyel és még ha az az illető nem is ért olyan magas szinten valamihez, - jelen esetben a filmművészethez - akkor is elmondhatja, hogy mit gondol, mit lát, mit érez egy film kapcsán.

Gondolom, mindebből könnyű volt kikövetkeztetni, hogy nekem egyáltalán nem tetszett ez a film és nem is jött át a mondanivalója. Hetek óta figyelem az eseményeket, a különböző cikkeket,  híradásokban megjelent tudósításokat, a szereplőkkel, rendezővel készült interjúkat. Figyelem ezeket és csodálkozom: elhiszem, hogy megkapta a film rendezője az Aranymedve díjat és azt is elhiszem, hogy Berlinben Borbély Alexandra megkapta a legjobb női színésznőnek járó díjat. Mindezek ellenére akkor is fenntartom, hogy nekem nem tetszett ez a film. Ha valaki rászánja az időt hogy végig olvassa ezt a blogbejegyzést, akkor tisztába is kerül vele, hogy miért nem - még mielőtt felháborodik azon, hogy egy többszörösen díjat nyert, sőt most már kimondhatjuk, hogy Oscar esélyes filmmel kapcsolatban egy igaz magyar ember, hogy mondhat ilyet.

VIGYÁZAT: a következő részekben a film cselekményéről (is) szó lesz, úgyhogy ha valaki.még nem.látta, de szeretné és ez zavarja- ugorja át bátran. Én szóltam! ( Köszi Geri ! )

Először is a film sztorijáról: teljesen szürreális, valóságtól elrugaszkodott szerelmi történetet mutat be. Miért is mondom ezt: a főszereplő lány, Mária kb. 30 éves, autisztikus vonásokat felmutató, értelmiségi nő, aki egy vágóhídra kerül dolgozni és ott ismerkedik meg a benyomásom szerint alsó hangon 60 éves főkönyvelővel. A főhősök azért szeretnek egymásba, mert egy céges HR interjúsorozat során kiderül, minden éjjel ugyanazt álmodják. Egy a szabadban legelésző szarvaspár - ez az álom. Az a vicc, hogy számomra nem az a hihetelen, hogy ők ugyanazt álmodják, hanem az, hogy egy 30 éves nő beleszeret a cseppet sem előnyös külsejű, 60 éve minden súlyát és nyomát magán viselő férfiba. Anélkül, hogy a külsőségeket nagyon elemezném, elég legyen annyi, hogy a  férfi főszerepet játszó amatőr színész egy perccel sem néz ki fiatalabbnak 60 évesnél. Valamint szeretném rögzíteni azt is, hogy ez a bizonyos főkönyvelő nem BMW-vel jár és nem a rózsadombon van kacsalábon forgó háza- ami esetleg a 30 éves nők figyelmét manapság felkelthetné. Tudom előre, sokan most felhördülnek és azt mondják: nem vagyok elég romantikus hiszen a szerelem útjai kiszámíthatatlanok, ezért most csak végezzenek el velem egy gondolat kísérletet: tegyük fel, hogy a hatvanéves főkönyvelő a nő és a harminc éves biológus pedig a férfi,  ugyanennyire romantikusnak találnánk a történetet vajon? Az egyetlen realisztikus elem a történetben ,- amin ha lenne humorérzékem, könnyesre nevettem volna magam- az az a szál, amikor a kedves főkönyvelő úr -aki hulla szerelmes a fiatal biológus nőbe- azért " megápolgatja " egy szép estén Gizikét     ( a nevére nem emlékszem), a vágóhídi egyszerű munkásnőt. Majd miután a szexuális aktusnak vége van, közli vele, hogy menjen haza. Erre Gizike, aki egy egyszerű nő, azt válaszolja, hogy "csak nem gondolja, hogy az éjszaka közepén haza fog biciklizni" majd a másik oldalára fordul és jóízűen elalszik a másik nőről álmodozó főhősünk mellett. Ez a kis jelenet szerintem sikeresen megragadta a férfi lélek mély bugyrait : teljesen mindegy, milyen mély érzelmi szálak fűzik egy másik nőhöz, a testnek meg kell adni azt, ami a testé.

A rendezéssel kapcsolatban: végigszenvedtem - és a szenvedést most igazán nem tartalmi dolgok miatt említem, hanem amiatt, hogy egyszerre öt-hat részt néztem meg a sorozatból - a Terápia című HBO-s sorozat első két évadát. Igazán nagy dózist kaptam belőle, remek sorozat, remek szereplőkkel -de most nem ez a blogom tárgya. Ami miatt mégis ezt megemlítem az az, hogy tudvalevőleg a Terápia c. sorozat  részeinek legalább felét Enyedi Ildikó rendezte: ennek megfelelően a rendező stílusáról, beállításairól, meglátásairól kialakult bennem egy kép. Jelen filmet azonos rendezői stílus jellemzi, hiszen a saját bőréből senki nem bújhat ki - ennek alapján alakult ki bennem az a téves képzet, hogy a Terápia c. sorozat egyik elfuserált részét láthatjuk a mozivásznon. 

/Megjegyezem a valósághűség miatt azért  azt is, hogy a filmet nem moziban láttam, és lehetséges, hogy ez levont az élvezeti értékéből. Egy nagyon kedves baráti házaspárnál, Andinál és Gyurinál tekintettem meg letöltve a filmet, egy nagy képernyőjű televízión, de nyilvánvalóan a moziélményt ez nem adhatta vissza. Ez alkalommal is igen álmos voltam, így többször majdnem azt éreztem, hogy elszunyókálok a filmen -  lehetséges, hogy többet kellene aludnom ? /

Azt az érzést, hogy a Terápia c. sorozatot látom, megerősítette az is, hogy jónéhány sorozatszereplő visszaköszönt a filmben is, többnyire mellékszereplőként - így Mácsai Pál és Nagy Ervin is - de maga a főszerepet játszó színésznő, ( akinek most már a nevét is sikerült megjegyeznem, nem csak azt, hogy Nagy Ervin új csaja ) Borbély Alexandra is játszik a Terápia 3. évadában      ( amelyet azonban még  nem láttam).

A film főszereplőiről: a női főszerepet játszó Borbély Alexandrát én eddig semmiben nem láttam még,  pedig játszott a Haction c. magyar sorozatban, valamint a Katona József Színház művésze is, így tulképp lehet az én szégyenem az, hogy őt még semmiben nem láttam. Ebben a filmben azonban az általa megformált nőalak egy igazi "gyenge őrült", azaz egy eléggé antiszociálisan viselkedő nő ( bár egy vágóhídi kollektívában nem lehet könnyű beilleszkedni egy finomabb lélekkel megáldott egyénnek). A probléma az alakítással számomra csak az, hogy valamiért az az érzésem támadt, hogy ez a színésznő nem játszik, hanem a valóságban is nagyon hasonló karakterrel bír (megjegyzem azóta olvastam egy riportot a színésznővel, amelyben azt mondja, hogy Mária a személyiségének egy részét testesíti meg, úgyhogy úgy érzem, olyan túl nagyot nem tévedtem). Még jobban ráerősített erre a megérzésemre az a  jelenet, amikor a színésznő átvette az európai filmakadémia díját: én ilyen bőgést még Oscar díj átadáson sem láttam. Teljesen jogos és érthető, ha valakit örömmel tölt el, hogy díjat kap, meghatódik stb., de úgy gondolom, hogy egy színésznek alapvetően uralkodni kell tudnia az érzésein, és nem ilyen hatalmas, indokolatlanul túlfokozott zokogás közben átvenni egy díjat. Szegény Törőcsik Mari, ha az akkori hatalom kiengedte volna Cannes-ba átvenni a Körhintában nyújtott alakításáért kapott díját, nem valószínű, hogy ezt ilyen módon tette volna meg, hanem nagy valószínűség szerint boldogan, elegánsan és büszkén. Mindez persze az én magánvéleményem és azt már soha nem tudhatjuk meg, hogy milyen lett volna az, amikor Törőcsik Mari átveszi a díjat, merthogy nem vehette át  személyesen sajna. A férfi főszereplő egy igazi amatőr színész: úgy emlékszem talán  dramaturgként dolgozik és ez az amatőrsége meg is látszik minden film-beli megnyilvánulásában. Nem tudom, milyen rendezői koncepció választotta ki őt a film főszerepére, de sem külsejében, sem semmi másában nem találok egy fikarcnyi vonzó dolgot sem. Nyilván nemcsak a külsőségeket kellene számon kérnem, de a filmművészet  mégis általánosságban a valóságot némiképp megszépített köntösben ábrázolja. A férfi főszereplő valami sajátos beszédtechnikával rendelkezik, amely az én fülemet olyan szinten bántotta, hogy legszívesebben szinkronizáltatni javasolnám. Furcsa beszédstílusa, enyhe beszédhibája élvezhetetlenné tette számomra az alakítását. Ami nekem mégis  némi katarzis élményt nyújtott a filmből az az öngyilkossági jelenet volt: brutális realizmusa mellbevágó volt. Talán, ha az az öngyilkosság sikeres lett volna, nem vált volna szirupossá és hiteltelenné a film.

A Facebookon a pszichoforyou weboldalán olvastam egy igen jó cikket, amely a Testről és lélekről c. filmet elemezte és pszichológiai oldalról megvilágította az összefüggéseit. Kommentben meg is írtam a cikkhez, hogy szerintem ez a cikk jobban sikerült, mint maga a film és segített nekem abban, hogy mégiscsak meghajoljak a film készítői előtt: rájöttem ugyanis, hogy ez a film még azokat is elgondolkoztatta, akiknek - azaz például nekem - valójában a film egyáltalán nem tetszett. Ez a film tükröt tart elénk és mivel én egy földhözragadt realista vagyok - aki azonban titokban nagyon is romantikus - nekem ez a tükör üres maradt. Aki nálam tisztább és romantikusabb lélekkel bír, annak számára ez a film igazi katarzist nyújthat.

Ui.: szarvasok cukik voltak :)

Jelen blogomban valós személyek és megtörtént események szerepelnek a saját nevükön, azonban a blogban leírtak kizárólag az én saját magánvéleményemet és értékítéletemet tartalmazzák, amivel senkit nem szándékoztam megbántani. Ha mégis megtettem, akkor már most - ezúton - bocsánatot kérek

2017. December 9. 14.00 Budapest Aréna 

Nem gondoltam, hogy pont ezzel az eseménnyel-koncerttel fogom kezdeni a blogolást és mégis. A tegnapi napon egy barátnőmmel, Egivel megtekintettük a Havasi symphonic koncertjét, ami közös programnak jó volt, de körülbelül ez az egyetlen jó, amit elmondhatok erről. Visszaugorva az időben, úgy kezdődött a dolog, hogy több ismerősöm a Facebookon rajongva nyilatkozott arról, hogy megnézte a Havasi Symphonicot és mennyire jó volt. Ami feltűnő volt ezekből a bejegyzésekből az az, hogy nem a magas kultúra kedvelői közül kerültek ki ezen barátaim. De ettől függetlenül felkeltette az érdeklődésemet az esemény, vagy úgy is mondhatnám, hogy áldozatul estem a mindent elsöprő marketing cunaminak, hiszen a város tele volt a Havasi symphonic plakátjaival, a Facebookon is reklámozták az eseményt, valamint a kereskedelmi csatornákon is gyakorta megjelent a reklámja. Mindenesetre azt mondtam Egi barátnőmnek, vágjunk bele, nézzük meg.

Az első meglepetés, ami a koncerttel kapcsolatban ért az az volt, hogy már körülbelül 4 héttel ezelőtt sem tudtunk úgy jegyet kapni rá, hogy egymás mellé szóljon, ezért csak egy szektorban ültünk. A másik meglepetés pedig a jegy irreálisan magas ára volt, ennek ellenére megvásároltuk a mintegy 15.000 Ft-ba kerülő jegyeket, amelyek nem is a legjobb helyekre szóltak. Egy kellemes véletlen is történt a tegnapi nap folyamán: egy barátunk Robi véletlenül a 14.00 órási előadásra vett magának parkolójegyet holott ő a 19.00 órási előadásra ment, ezért  a parkolójegyet nekünk adta, így legalább a parkolás megoldott volt. ( Köszönjük Robi ! )

Körülbelül egy órával az esemény előtt érkeztünk meg az Arénába, amit mindenkinek csak ajánlani tudok hasonló rendezvények esetén, hiszen tízezer ember nem egy-két perc alatt tudja megoldani a koncertre történő bejutást. Miután mindent elintéztünk ( parkolás, büfé, ruhatár, pisi) megkerestük helyeinket. Amikor leültem, csodálkozva láttam, hogy a színpad bizony eléggé messze található, de gondoltam majd a kivetítőkön figyelemmel tudjuk kísérni az eseményeket. Mellettem egy nagyon aranyos, 30 körüli lány foglalt helyet 6 év körüli gyermekével - akit így utólag nagyon sajnálok. A lány egy igazi Havasi rajongó volt, elmondta, hogy már nem először vesz részt ilyen koncerten. Megosztotta velem a legfontosabb tudnivalókat, elmesélte például , hogy a koncerten az egyes zeneszámok alatt nem lehet bejönni, csak a zeneszámok szüneteiben és a múltkori alkalommal ő öt percet késett és már nem engedték be. Megjegyzem, hogy a délutáni koncert ezúttal legalább 10- 15 perces csúszással indult. Időközben a Facebookon felfedeztük, hogy egy régi osztálytársunk, Edina is helyet foglal a nézőtéren, ezért megpróbáltunk a 107-es szektorból átintegetni neki a 113 szektorba, ami valljuk be elég lehetetlen vállalkozás volt, mivel az Arénában helyet foglaló tízezer ember közül sokan próbáltak egymásnak integetni. Hihetetlen volt de igaz : mire az előadás elkezdődött minden egyes szék foglalt volt az Arénában, ami azért lenyűgöző látványt nyújtott. Ezen kívül azonban sok jót nem tudok elmondani az előadásról: egy teljesen középszerű művész középszerű műveit hallottuk egy olyan átlagon felüli körítésbe, ruhába csomagolva, amelyet valóban a magyar közönség ritkán láthat. Havasi és csapata mindent megtanult, amit a marketingről meg lehetett tanulni, ez már az esemény hirdetése során is nyomon követhető volt,  de a show egész  látványvilága, a lézer fények, a vetítések, a színpadi látványosságok, színpad-technikai elemek alkalmazása mind mind a show fényét kívánták emelni, másrészről megpróbálták elterelni a figyelmet arról, hogy mit is hallunk valójában. Sajnos a zene számok közül összesen 2 volt - az Üres szoba és a Reménytelenül című darabok - amelyben némi önálló gondolatot, érdekes dallam vezetést véltem felfedezni, a többi zeneszám populista megoldásokat alkalmazott, igazából szót sem szeretnék vesztegetni rájuk. Mivel nem vagyok olyan magas szinten jártas a zenében, ami a részletesebb elemzést elősegítené, tényleg nem akarok mélyebben belemenni a zeneelemzésbe.  Mindenesetre, ha a művész célja az volt, hogy a szélesebb néprétegekkel megismertesse az olyan hangszereket, mint például a zongora, a hegedű, a nagybőgő, valamint azt, hogy hogyan kell ezeken a zeneszerszámokon, hangszereken játszani, ezt maximálisan meg is valósította.

Feltűnő volt, hogy  az előadás során soha nem hangzott el az előadó keresztneve -még vicces módon a vendégelőadóként fellépő Ronan Keating - aki Egi személyes kedvence és nagyban hozzájárult ahhoz hogy végül is megnézzük ezt a koncertet - úgy köszönte meg a koncerten vendégelőadókénti részvételét, hogy " Thanks  Havasi ". A wikipédián utánanéztem:  van keresztneve is Havasinak, ami pedig történetesen Balázs. Ez viszont valószínűleg nem hangzik annyira jól a nemzetközi piacon. Bár itt megjegyezném, hogy egy kedves Facebookos ismerősöm frappánsan megoldotta ezt : ő ugyanis  Balages álnéven szerepel a Facebookon ( puszi innen is Baluka). Szimpatikus része volt az előadásnak, amikor Havasi megemlékezett elhunyt nagymamájáról, oly módon, hogy elmesélt egy történetet, mely szerint a nagymama őt 11 éves korában azzal biztatta, hogy majd felveszi a nagy estélyijét, amikor Havasi a New York-i Carnegie Hallban fog fellépni. Sajnos a nagymama ezt már nem érhette meg, Havasi azonban bejutott ebbe a nívós épületbe és koncertet is adhatott ott. Megjegyezném, hogy szegény nagymama biztos nem feltételezte azt, hogy Havasi ilyen árat fog fizetni ezekért a fellépésekért:: nevezetesen, hogy a művészetet feláldozza a népszerűség és az öncélú magamutogatás oltárán.

Néhány szót írnék a művész külsejéről is, amelyet valószínűleg designerek csapata alkotott: :egy fekete bőr vagy bőr utánzatú, öltöny-szerű fellépő ruhában volt Havasi, hátul pedig diszkréten kilógott az ezüstszínű óralánca. A haja vagy megőszült, vagy őszre volt festve és egy teljesen idétlen  frizura keretében az égnek állt, ami lehetséges, hogy a művész magasságát próbálta egy kicsit megnövelni. Azt gondolom, hogy egy igazi művésznek nincs szüksége ilyen külsőségekre ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Itt el is érkeztünk a jelen blogom címében megjelöltekhez : ezért érzem én Havasit korunk Salierijének, Mozarttól fényévekre van, előadásában ugyanis semmi önállóság, semmi újszerűség, semmi őrült művészi tehetség nem mutatkozott meg. Havasi mint egy jó iparos, kiváló technikával játszotta az általa szerzett zeneszámokat, én azonban a magam részéről majdnem elaludtam a kétórás produkció során - annak ellenére, hogy fél pillanatonként robbantak a különböző látványelemek, lézer megvilágítások stb. Az igazsághoz hozzátartozik persze az is, hogy az Arénában helyet foglalók 99%-a nagyon jól szórakozott és azt kapta a pénzéért, amit várt. A mellettem ülő lány az ütemesebb, dobszólósabb számokra "tombolt" , lábát ütemesen rázta. Egi barátnőmnek is tetszett a produkció, meg is vásárolta a helyszínen az előadásról készült CD t - mellyel kapcsolatban a színpadon a művész hangsúlyozta, hogy ez kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak itt és csak most vásárolható meg.

Ami viszont az eseménnyel kapcsolatban megtörtént legjobb dolog volt, az az, hogy este Edina barátnőm a Facebookon átküldött nekem egy linket, amelyen egy igazi zongoraművész előadása hallható. A művészt úgy hívják, hogy Ludovico Einaudi. Én korábban sosem hallottam őt még játszani, de ha meghallgattok egy- két zene darabot az ő előadásában, akkor máris megvan a válasz arra, hogy miért nem tetszett nekem Havasi és  miért neveztem őt el korunk Salierijének.

A blogbejegyzést telefonon írtam, bocs az elütésekért.

Jelen blogomban valós személyek és megtörtént események szerepelnek a saját nevükön, azonban a blogban leírtak kizárólag az én saját magánvéleményemet és értékítéletemet tartalmazzák, amivel senkit nem szándékoztam megbántani. Ha mégis megtettem, akkor már most - ezúton - bocsánatot kérek.

A blogom megszületéséért köszönetet mondok édesanyámnak, aki a viszonylag jó ízlésem kialakulásában döntő szerepet játszott, valamint Gábornak, aki a blog megírására biztatott. Ja és Eginek, aki a jegyeket vette és aki nélkül egyébként sem érne az egész semmit!